Interjú Juhász Ágnessel

Előszó – utószó: Juhász Ágnes a magyar vízitúrás mozgalom egyik legkiemelkedőbb személyisége ez tény. Ismeretei, tapasztalata és a vízek szeretete olyan követendő példa minden vízenjáró számára, amiről nem lehet eleget beszélni, írni…

Áginéni: Köszönöm szépen ezt a sok szép gondolatot, megosztom a nagyvilággal, hogy mindenki tudja, hogyan lehet a víz mellett boldogan leélni sok-sok szép évet! (K.H. víziló vízitúra)

Meséljen kicsit magáról. Mi az eredeti végzettsége és a munkájának volt-e valamilyen köze esetleg a vizisportokhoz és a természetjáráshoz ?

Juhász Ágnes vagyok,62. éves,ma már nyugdíjas. Egy stroke miatt 6 éve mozgásomban korlátozottan élek. Férjem gépészmérnök. Két lányunk van : Réka, biomérnök, egyetemi adjunktus,a Corvinus Egyetemen tanít, Villő, élelmiszermérnök, az SGS minősítő cég munkatársa.

Én okl. vegyészmérnök vagyok, analítikai szakmérnök, biokémiából doktoráltam.

A fentiekből látható, hogy a foglalkozásomnak semmi köze vizisportokhoz.

A vízi sportokat hobbi tevékenységként tartottam meg, azután,hogy egyetemi tanulmányaim kezdetén a versenyszerű evezést abba kellett hagynom. Választás előtt álltam vagy evezek tovább,de akkor az egyetemi tanulmányokat feladom, vagy diplomát szerzek és az evezés hobbi marad. Az utóbbit választottam. Tettem ezt azért mert láttam a nálam néhány évvel idősebb sporttársaimat,akik kiöregedvén a versenyzésből 30-35 éves fejjel próbálták felépíteni a civil” életüket. A döntést követő közel negyven év bizonyítja,hogy jól döntöttem. Ez alatt az idő alatt mindvégig vegyészmérnökként kerestem a kenyeremet, és jelenleg megélek a megszerzett nyugdíjamból.

Van e családi kötődése a vizi sportokokhoz? Víz mellett nőtt fel, vagy valamilyen más módon került “vízközelbe”?

Családomból édesanyám szerette a vizet, télen nyáron járt úszni a Lukács uszodába. Agrármérnök lévén erősen kötődött a természethez, nagyon szerette az erdőket, a határt járni. Minket gyerekeket is csaknem minden vasárnap vitt kirándulni. A gyalogolást én nagyon nem kedveltem. Erről számos családi anekdota is született. Édesapám,alföldi ember lévén kevésbe szerette a vizet,ami érthető,hiszen Mezőtúr nem a vizeiről volt híres.


Kb .5 éves voltam, amikor felépült a Földművelésügyi Minisztérium sporttelepe a Lejtő úton, közel a lakásunkhoz. Édesanyám minisztériumi dolgozó volt,így nagyon jutányos áron látogathattuk a telepet, amelyen medencén kívül tenisz és kosárlabda,valamint teke pálya is volt.

Ettől kezdve egész nyarat ott töltöttük testvéreimmel és a környékbeli barátainkkal. Itt tanultam meg úszni, no meg sok egyéb mást is. A szülőknek ez megnyugtató volt,mert tudták,hogy jó helyen, a felnőtt gondnok felügyelete alatt töltjük a szünidőket. Talán ennek köszönhető, hogy a víz, az úszás teljesen természetes közegemmé vált. Aztán egy sporttelepi barátom mesélt az evezésről, és elvitt a VM Csemege SE-be a Margitszigetre, ahol elkezdtem a sportszer űevezéssel megismerkedni. Egy jó év múlva átigazoltam a Vasasba, ahol egész 1970-ig versenyeztem

Gondolt-e arra, hogy vízi sportolóként éljen meg, vagy eredendően a vízen járást vízitúra formában tekintette fontosnak és érdekesnek?

Az 1960-70-es években az élsportolók sem tudtak a sportból megélni, csak úgy,hogy „ sport állásokat” kaptak, ahol elvileg napi 4-6 órában dolgoztak, és a többi időt a sportnak szentelhették. A női evezés még nem volt olimpiai sportág , ezért ilyen gondolatok fel sem merülhettek bennem.

A diploma megszerzését követően fordultam a vízi túrázás felé. 1976-ban beléptem férjemmel együtt a KIPMIN ( Könnyűipari Minisztérium ) vízisport szakosztályába, és megismerkedtem a túrázás szépségeivel.

A magánélet és a család hogyan kapcsolódott az ön életében a hivatásszerű kajak-kenuzáshoz? Jól viselte a családja ezt a tavasztól őszig “jövő-menő” életmódot?

A vízi túrázást már a férjemmel együtt kezdtem el. Szerencsére ő nagy természetjáró, kiránduló volt, így hamar megszerette a vízi túrázást is. Így, mikor a gyerekeink megszülettek egyértelmű volt, hogy őket is a vízi sportokra szoktatjuk. Réka lányunk 2 évesen, Villő három hónaposan kezdte a vízi túrázást. A családnak így teljesen életformájává vált, hogy áprilistól októberig minden szabadidőnket a vizen töltjük. Decembertől márciusig aztán síelünk.

Mikor elvállaltam az MTSZ Vízi túra Bizottságának vezetését a lányok már tizen évesek voltak .A családom beleegyezésével mondtam igent a felkérésre. Ezért ebből nem volt gondunk.

Sokat köszönhetek a családnak, különösen a férjemnek,aki nagyon sokat segített abban,hogy ilyen hosszú ideig- kb. 18-20 évig- tudtam vezetni a Vizitúra Bizottságot.


Ön nyílván sok fiatalnak vízitúrázónak a példaképe, azonban vannak-e Önnek példaképei?

Talán furcsa,de nem emlékszem példaképekre. Mindenkitől ragadt rám ez az.

A szüleim kötelességtudatra neveltek, ezért véremben van az , hogy amit egyszer elvállaltam , megígértem azt végig is csináljam. Ehhez társult a ifjúsági edzőm tanítása: mindig úgy fejezd be az edzést,úgy szállj ki a hajóból, hogy belül érezd azt,hogy mindent megtettél amire aznap képes voltál.

Ez az ami egész életemben motivált. Bármit mondhattak rám, mert azért mondtak, a fontos számomra az volt, hogy belül érezzem azt,hogy a maximumot nyújtottam. 15-16 évesen nem is fogtam fel ezt a tanítást,de később nagy hasznát vettem mind a szakmai ,mind a sport munkámban.

Minden emberre felnézek,ha valamihez ért,valamit jól csinál és ha közben Ember marad.

Az ön fiatalkorában mennyire és miben volt más a folyók állapota? Milyenek voltak a táborhelyek, kempingek?

Mikor mi túrázni kezdtünk, 1976-ot írtak. Ekkor már túl voltunk a túrázás hőskorán. A vízi túrázás legjobb része a teljes, tökéletes szabadság érzete volt akkor is, ma is.

Vadkempingeztünk, nem voltak kempingek, vagy ha voltak sem vettük igénybe. Kérkedtünk azzal, hogy mi milyen kemény gyerekek vagyunk. Vittük a benzinfőzőt, melegítettük a konzerveket. Problémás volt egyes területeken az élelem beszerzés is, például a felső Tisza vidékén A folyópartok kiépítettsége lényegesen kisebb volt, mint ma, de ahol jó terepet találtunk a parton ott tábort verhettünk. A tulajdonviszonyok nem akadályoztak ebben,mint manapság. Szívesen fogadtak mindenütt az országban, bár nem tartottak teljesen normálisnak.

Mennyire támogatta a korabeli magyar állam és a munkaadók a munkavállalók kikapcsolódását és üdülését vagy a kajak kenu és a vizitúrázás mindig inkább sport tevékenység maradt ellentétben a Balaton parti SZOT üdülös napozós nyaralással…?

Az ötvenes években államosítottak a Római part csónakházait. A vállalatoknak kötelessége volt a meglévő üdülők rendbehozatala, üzemeltetése. A dolgozók üdültetéséra, sportoltatására nagy hangsúlyt fektettek. Ennek egyik mozgató rugója az volt, hogy ha az emberek nem utazhatnak szabadon, sőt egyáltalán sehova sem, akkor belföldön legyen lekötve a szabadidejük, ellenőrizhető módon.

A hatvanas években is ezrek jártak ki a Rómaira hétvégén evezni, focizni, úszni. Az állam támogatta a tömegsportot és áldozott is rá. Az ötvenes – hatvanas években egymást érték a tömegsport rendezvények, spartakiádok. A hetvenes években a családi sportnapok jöttek divatba, főként május 1.-ével vagy más ünneppel összekötve. A szlogent,hogy „ A szocializmusban a legfőbb érték az ember” komolyan vették. A túra versenyek, túra mozgalmak virágkorukat éltek. Ezekhez könnyen lehetett állami támogatást kapni. A vállalatok szívesen támogatták ezeket a rendezvényeket pénzzel, szállító eszközökkel, üzemanyaggal, termékekkel, oklevelekkel kupákkal.

A vízi túrázás eközben mindig sporttevékenység maradt. Egy-egy nemzetközi túrára, például a Sobieski túrákra,a rendezőknek járt a rendkívüli szabadság, ugyanúgy mint a verseny-rendezőknek. És a vállalatok ezt biztosították is. A TID –en résztvevő túrázók sport delegációként utaztak nyugatra, az akkor rendszeresített drapp színű, szolgálati útlevéllel.

Voltak-e olyan vízisport rendezvények, amelyeket “központilag” szerveztek, mint pl. most a TID? Mennyire témogatták ezeket régebben?

Kérdés az ,hogy mi volt a „ központ”. A Magyar Természetbarát Szövetség minden szakága rendezett központi rendezvényeket. Ezekhez a OTSH ( Orsz. Testnevelési és Sport Hivatal) biztosította a forrásokat, természetesen az állami sport keretből. A TID szervezését 1956-ban a magyarok és szlovákok, bocs csehszlovákok , kezdeményezték. Idén az 55 alkalommal kerül megrendezésre. Ez akkor, egy hatalmas dolog volt. A résztvevők kiutazhattak Pozsonyba!!! Később Nyugat –Németországba!!! Akik nem éltek ebben az időben nehezen értik meg milyen nagy szó volt kijutni külföldre. A hatvanas években a szocialista országokba már lehetett utazni évente, kivéve a Szovjetúniót, oda külön vízum kellett. Nyugatra kijutni még nehezebb volt, három évenként 100-150 dollárt igényelhettél, és a BM engedélyével kaphattál csak útlevele. Így érthető,hogy a TID hatalmas eseménnyé vált. Az engedélyeztetése sem volt egyszerű dolog. Ezért csak dicséret illeti meg az alapítókat.

Meséljen Nekünk a “Nagy-Kör”-ről. Alighanem ez sokunknak csak vágyálom, némelyikőnknek szép emlék, de egészen biztos, hogy sokan még nem is hallottak róla.

A Nagy-Kör Magyarország leghosszabb vízi túra útvonala volt, amit a szabályzat értelmében nem volt kötelező egyszerre végig csinálni. A kör Rábahídvégen indult , a Dunán folytatódott egészen a Sió torkolatáig, majd feleveztek a Sión a Balatonig. Tovább mentek a Balatonon a Zala torkolatig, majd a Zalán föl,amíg csak lehetett. Ez a kör kb háromhetet vett igénybe. Bárhol lehetett indulni és érkezni, csak ennek az útvonalnak a megtételét az igazoló füzetben helyszinen található pecsétekkel kellett igazolni. A pecsételésre kocsma, parókia, iskola, közért stb volt a megfelelő hely. Az igazoló füzetet be kellett nyújtani az MTSZ Vízitúra Bizottságához,és ha az elfogadta évi egy alkalommal ünnepélyes keretek között kiadta a teljesítésről szóló oklevelet és a jelvényt.

A Nagy- Kör teljesítése igen népszerű volt a 80-as évek közepéig. Ezután egyre kevesebben teljesítették, mert mind a Kis Balatoni ,mind a Zala folyó egyre jobban elmocsarasodott, tele lett kidőlt fákkal. A medret nem tisztították, majd a Kis –Balatonból kitiltották a sporthajókat .

A kilencvenes évek elején a Zalát kivettük a Nagy-Kör útvonalából, és Helyette Szentgotthárdtól a Zala befolyásáig tűztük ki az útvonalat.Ez a változtatás egybeesett azzal,hogy megnyíltak a határok, ezért Nagy-Kör iránti érdeklődés erősen Megcsappant.

A sok gyönyörű magyar víz közül ki tudna-e emelni egyet, ami valamiért közelebb áll a szívéhez a többinél?

Ez nagyon nehéz kérdés. mert minden víz terület másért szép. Ha azonban választani kell, akkor hazai vizeink közül talán a Mosoni –Dunát választanám. Ezen a valóban nagyon szép, kellemes útvonalon nagyon sokszor jártunk, mert a Sobieski túra egyik fő útvonala volt. Voltunk itt gyerekekkel, gyerekek nélkül, lengyel csapatokkal és csak magyar résztvevőkkel. Mindig tartogatott a folyó valamilyen új élményt. Nem megvetendő szempont az sem,hogy úgy jártunk oda, mintha hazamennénk, barátok, ismerősök vártak mindenütt.

A felszerelés és a sporteszközök minősége eltért e lényegesen a napjainkban az átlagos sportoló rendelkezésre álló felszereléstől? Az évek során a felszerelés és főként annak elérhetősége rengeteget változott. Mikor túrázni kezdtem, 1976-ban még a fahajók, különösen a kielboatok voltak többségben.

A Sobieski túra kezdetén, a hajó pakkoláskor 100-140 db kielboatot is beraktunk a szállító eszközként használt Z uszályba. Ezt a mennyiséget aztán Esztergomban másnap ki is kellett onnan emelgetni. Túrázni az összecsukható puch típusú hajókkal jártunk, melyeket az NDK-ban gyártottak és nagyon olcsón (4 -6000 Ft-ért ) lehetett kapni. Nagy ,széles kényelmes hajó volt,amiben minden holmi elfért. Kitűnően bírta a hullámokat, de sajnos sérülékeny volt.

A felső vászont a víz és a nap tette tönkre, az alsó gumi aljat pedig óvni kellett az akadályoktól,-ágak,éles kövek stb. Emellett persze már a műanyag 1-es, 2-es kajakok is megjelentek,de még gyakran találkozhattunk fa kajakokkal is.

Sátorok közül a z un, „ifi sátrak „ voltak elérhetők, melyek erős vászonból készültek, de elég kicsire voltak összehajthatók. Reggelenként bizony meg kellett várni, míg megszáradnak, és csak azután lehetett sátort bontani. Alváshoz a gumimatracokat használtuk, amelyek egy hosszabb túrán bizony gyakran kilyukadtak. Minden reggel le kellett ereszteni, este felfújni, és éjjel bizony gyakran elég jól áthűltek. Hálózsákokból a vattával bélelt  ,kívül vízhatlan anyaggal bevont ,belül pamut bélésű darabokat használtunk.

A csomagolás elengedhetetlen kelléke a vastag műanyag zsák volt, melybe minden csomagot be kellett külön-külön húzni, hogy ne ázzon el. A ma használatos „ dry-bag” csak a 80-as évek végén, a 90 évek elején jelentek meg itthon, volt egy magyar gyártó is. Így azok villámgyorsan elterjedtek. A kenu népszerűsödésével lettek a hordók egyre népszerűbbek.

Esővédő felszerelésként eleinte a műanyagból hegesztett két részes vitorlásruha volt a menő, amelyből évente kellett újat venni, mert könnyen elszakadt. Evezni is nagyon rossz volt ebben a ruhában,mert nem szellőzött. Ezt követte a katonai vegyvédelmi köpeny,amely hatalmas előrelépés volt. A belül vásznazott kívül műanyag ,bokáig érő köpenyt sok éven át lehet hordani, ápol és eltakar.

Milyen volt annak idején külföldön vízitúrázni? Volt-e erre lehetőség, és ha igen, mennyire nézték a magyar vízenjárókat “csodabogaraknak”?

Külföldi túrázásra a legjobb lehetőség a TID volt. De akadt lehetőség Lengyelországban is.

Erdős Feri bácsi lelkesen szervezte a lengyel csereutakat a Mazuri tavakhoz. Ezt aztán György Tibor és Tolt Albert folytatta. Egyéni vagy szakosztályi túrát nagy utánjárással és szervezéssel csak a szocialista országokba lehetett elképzelni. Ez aztán a 90-es évek elejétől teljesen megváltozott, ma már szabadon utazhat bárki.

1994-ben volt egy lelkes és jó kezdeményezés, melynek eredményeként több csapat jutott ki Franciaországba. A Marne csatornára. Senki ezen a csodálatos, kiépített vízi úton nem evezett , csak a magyarok. Egy 12 napos evezés alatt 54-58 zsilipen kellett átmennünk. Az egyik kis városban, ha jól emlékezem Saverne-nek hívták, a lelkes belvárosi sétáló közönség pénz darabokat, kiflivégeket és egyebeket dobáltak ránk amíg a zsilipelésre vártunk.

Megszaporodtak a külföldi vízi túrák,de ennek árnyoldalai is voltak. Egyetlen példa: az IPM szakosztály szervezett túrát a norvég fjordokra, csak a parti őrségnek köszönhették,hogy nem lett komoly baleset.

Milyen volt az együttműködés az iskolákkal ?

Voltak jó kezdeményezések, mint például az OTSH által meghirdetett ( támogatott, szervezett ) vizitúra táborok, melyeknek az volt a célja, hogy minél több gyerek tanuljon meg evezni. Sajnos ez a nagyon sikeres akció abba maradt. Az iskolák a 80-as évek végén kezdtek a vízitúrázás felé fordulni. Könnyen jutottak hajóhoz a vállalati szakosztályok felszámolásából, az üdülők eladásából. A iskolákat az MTSZ inkább egy-egy nagyobb rendezvényre tudta mozgósítani.

A 90-es évek elején megindultak a vállalkozások és az iskolákkal ezek keresték a helyi kapcsolatokat.

A 80-as 90-es években és talán még a 2000-es évek elején is reneszánsza volt pl. a Tiszán a kenuzásnak, a főiskolások vagy az egyetemisták között. Miért szűnt meg a népszerűsége és az
ismertsége Ön szerint a hazai folyóvizeken történő túrázásnak?
A rendszerváltozás jelentősen átalakította a szabadidős sportokat is. A szervezett túrázás egyre erőteljesebben háttérbe szorul, ugyanakkor a kereskedelmi túráztatás ( vízi túrázó vállalkozások ) megerősödése figyelhető meg. Ezzel egyidejűleg új szakágak jelentek meg – vadvizi túrázás különböző formái – melyek kizárólag a vállalkozási vonalat erősítik. Ezen folyamatot a szakszervezetek által támogatott sport egyesületek megszűnése, valamint a csónakházak megszüntetése is gerjesztette. Ennek volt tulajdonítható az ,hogy a vízi túrázás a reneszánszát élte.

A tiszai cián szennyezés visszavetette a túrázást . Nagyon sokat ártott a túrázásnak az a társadalmi szintű változás, melynek eredményeként csak a pénz előteremtése és a pénz mennyisége hozhat elismertséget. Hozzáférhetővé váltak a korábbiakban nem ismert vízi szórakozások : jet –ski, tengeri motorcsónakok stb. Nagymértékben megnőttek az igények szállás, infrastruktúra vonatkozásában. Végül és nem utolsó sorban erősen polarizálódott a társadalom. Akinek van állása, mindent elvállal –erőn felül is- ,hogy meg is tartsa azt. Akinek,nincs annak nem telik túrázásra. A nyaralás, szórakozás ,kikapcsolódás ill. az igény ezekre nagyon nagyon lecsökkent. A gyerekekben sem alakítják ki a mozgás, sportolás, természetjárással szembeni igényt. Különórák, nyelv , informatika, zene tanulás a fontos.

Közben kiöregedett ill. kiöregedő félben van az a korosztály akinek ez hozzátartozott az életmódjához, és akik társadalmi munkában vállalták a szervezést. Akiknek át kellene venni a stafétabotot, az csak ellenszolgáltatásért vállal ilyen munkát. Nem is lehet őket hibáztatni ezért, ez lett volna természetes 25-30 évvel ezelőtt is.

Szerintem néhány éven belül ez a helyzet normalizálódhat, megjelennek majd azok az új formák, lehetőségek amelyek megfelelnek a kor követelményeinek.

A Rendszerváltozás után mi lett az vízi egyesületekkel, csónakházakkal és azok tulajdonaival?

A rendszerváltáskor sajnos a csónakházakat is magukba foglaló üdülőket nem nyilvánították sport-létesítményeknek. Így azokat a vállalatok szabadon adták el,sokszor ennek árából hozták egyenesbe a céget. Más esetben a vállalattal együtt privatizálták. Született ugyan egy törvény, hogy az eladott sport létesítményt a vevő köteles sport célra használni, vagy annak megfelelő új sport létesítményt építeni. Mint annyi mást ezt sem tartották ill. tartatták be. Tipikus est volt a Római part esete. Az üdülő házakat,csónakházakat eladták, helyette lakóparkok épültek ( árterületen!).A lebontott csónakházakat nem pótolták, az írásbeli megállapodás ellenére sem. Az egyesületek így ellehetetlenültek, feloszlottak. Néhány csapat próbál talpon maradni.

Irtózatos sok vízi eszközt, sportolásra alkalmas létesítményt pusztítottak el. 1991 -92-ban egy felmérés szerint még 134 db úszás oktatásra alkalmas medence volt a Rómain, ma egy sincs. Ez egy budapesti példa, de szerte az országban sok hasonló eset volt.

A hazánkba látogató külfüldiekkel a Balatonon kívül a magyar élővizeket és a klasszikus vízitúrázást mennyire lehetne megismertetni és megszeretettni ön szerint ?

A külföldiek nagyon szeretik a hazai vizeinket, szívesen túráznának. Probléma egyrészt az infrastruktúra minősége, ill. hiánya. Másrészt az idegen nyelvű túravezetők csekély száma.

Ezenkívül nincsenek a vízi utak , vízi programok kidolgozva úgy, hogy az vonzó legyen egy idelátogatónak. Gondolok itt a hajó kölcsönzés rendszerére, az evezős és pl. kerékpáros esetleg lovas programok összekapcsolására. Ehhez úgy gondolom állami támogatásra is szükség volna és az egészet összefogó szervezetre, vagy szervezetekre. No meg szemlélet bővülésre, hogy egy ilyen szervezést ne akarják egy utazási iroda által szervezett utazás tarifái szerint költségelni.

A 80-as években voltak erre próbálkozások,de olyan szakadék tátongott a vízitúrázók és az idegenforgalmi szakemberek elképzelése között ,ami nem lehetett áthidalni.

A legelső feladat volna a külföldi szervezetekkel pl. a Naturfreunde szövetség vizitúra bizottságával, vagy az ICF-el felvenni a kapcsolatot. Aztán kidolgozni azt a módszert, ahogyan ezt a munkát el lehet kezdeni és végigvinni. Nem könnyű feladat,de nem is lehetetlen.

Egy utolsó kérdés: Ha egy mondattal kellene megszerettetnie a vízitúrázást egy olyan fiatallal, aki még sosem volt ilyenen, mit mondana neki?

Nagyon röviden azt próbálja ki.

Ha szereti a teljes szabadság érzését, a természetet , az egészséges testmozgást, és a jó társaságot, próbálja ki. De vigyázzon, akit egyszer a “vizek szele” megcsapott az többé nem szabadul. Bizonyíték erre az a sok idős ember aki még 70-80 éves korában is a vizeket járja, lassan az életkorának megfelelő tempóban, de boldogan.

Leave a Reply