2022. augusztus 13-át írtunk, szombat volt. Az aznapi túravezetésem az extrém alacsony vízállás miatt a Vén-Dunán elmaradt, pedig már hetek óta nagyon készültem rá. Reboot. A bajai vízmércénél mért alig 70 cm-es vízállás nem tette lehetővé a Dél-Duna mellékágainak bejárását, de a 22-23 fokos levegőhőmérséklet és a gondolat, hogy evezhetünk, a vízre sodort bennünket. Erős Hajnalka „evezős barátommal” gondoltunk egy nagyot és merészet: minden körülmény adott, hogy ezen a napon leevezzünk Mohácsig.
Két egyes túrakajakkal vágtunk neki az útnak, amit előtte gondosan megterveztünk. Hajónkon a kinyomtatott és áttanulmányozott hajóút kitűzési terv, amit az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság honlapjáról töltöttem le. Átnéztük az előttünk álló folyamkilométerek, bóják és zárások helyzetét. A Baja – Mohács távolságon egyetlen híddal kellett számolnunk, mindjárt a vízre szállásunkat követően. A bajai Türr István híd Magyarország legdélibb Duna-hídja. Gyakran csak „bajai hídnak” nevezik.
A kitűzési terv semmi izgalmasat nem ígért, de a bóják helyzetének ismerete biztonságot adott az esetlegesen közlekedő uszályok, szállodahajók mellett.
Hajóinkat a Vén-Duna déli torkolatánál (1481), a Bárka Pihenőház partjainál raktuk vízre. Gondosan becsomagoltuk az aznapi enni – és innivalónkat, esőkabátokat. Nem feledkeztünk meg a szivacsokról sem, amik megkönnyítik a kajakokba kerülő víz „kiszivattyúzását”. A reggel kilenc órai indulást tartani tudtuk és úgy számoltuk, hogy délután négy és fél öt magasságban elérjük Mohácsot. Két-három pihenőt terveztünk beiktatni.
Elindultunk. Az alacsony vízállásnak köszönhetően, felvonták horgonyaikat az uszályok. Akkor érdekes az itteni helyzetük, amikor a torkolattól közvetlenül a Sugovicára szeretnénk átevezni, mert ugye tudjuk és aranyszabály: álló uszályokat a folyón csak alulról kerülünk meg, nem kockáztatva, hogy a sodrás rátolja járműveinket a teherhajókra. A mi esetünkben ezzel nem kellett számolni, egyenes utunk vezetett délre a Dunán. A Türr István híd jobb szélső pillérét baloldalon kerültük meg, a vízállás most ennyit engedett. A folyó bal partjainál elhagytuk Baja városát és a Sugovica északi bejáróját. A teljes napot evezésre szántuk, ezért nem feltétlenül figyeltünk arra, hogy a sodorvonalban haladjunk. Gyönyörködtünk a laposan elnyúló, homokos partokban, a „szabadságolásra küldött” sarkantyúkban. A sarkantyúk mögötti limányok nem keltettek erősebb örvényeket, de megtartottuk a tisztes távolságot.
A bal parton elhaladtunk a Nagy-Pandúr-sziget mellett, majd megtámadtuk a szomszédos Kádár-szigetet (1473-1470). Ez a terület a vízi emberek egyik kedvenc kikötőhelye: csend, nyugalom és a part is tökéletes. A zátonyon lehetőség van sátorállításra, pecázásra és elvonulásra a világ elől. Hajnalkával megejtettünk egy kései reggelizést, amikor észrevettük, hogy kajakja hátsó tárolója beázott és vele együtt a mobiltelefonja is. Ez utóbbit a homályos, párás kijelző és a telefonból kifolyó víz egyértelműen bizonyította. Hajóból kipakolás, szivaccsal víztelenítés, pakolás az én hajómba és kb. húsz perc után folytattuk utunkat. Fohászkodtunk egy kis napsütésért, de erre a napra nem járt. Mielőtt elértük volna a jobb oldali bátai partokat, beeveztünk egy szeles, kissé esős zónába. A folyó hullámai sűrűsödtek, az evezés kissé nehézkessé vált. Ez a szakasz egészen Dunafalváig (1464) tartott, ahol a második pihenőnket tartottuk, ebéd címszóval. Különös ez a környék (jobb oldalon a dunaszekcsői löszfallal határolva), hiszen régi idők hagyták itt emlékeiket, mélyen a folyó alatt. Csak egy közismertebb példa: Marcus Aurelius császárt ábrázoló, csaknem másfélszeres életnagyságú, öntött bronz portréját 1974 szeptemberében találták meg Dunaszekcsőn, a víztároló építésekor (Forrás: www.dunaszekcso.hu ).
A dunafalvi kikötés ideje alatt rápillantottunk a térképre, az óránkra és megállapítottuk, hogy tartani tudjuk az aznapi tervünket. Ebéd és kávé után folytattuk az evezést, a cél továbbra is a 17 folyamkilométerre lévő Mohács (1447). A jobb parton elhaladtunk a Bári sziget mellett (állítólag nem összetéveszthető az olaszországi Barival). Nagyon jó tempóban tudtunk evezni, faltuk a kilométereket. Kb. félórás evezést követően találkoztunk az első és egyben utolsó szállodahajóval, ami délről haladt észak felé. Gyors pillantás a kitűzési tervre, bójákra és láttuk, nem lesz gond, mivel nem a hajózási mederben haladunk. A parton ülő horgász szavain azért elgondolkodtunk, aki megkérdezte, hogy nem félünk-e a hullámoktól és a borulástól. Egészen addig nem tartottunk tőle, de miután elhaladt a túlsó parton a kétezer tonnás óriás, már értettük a kérdés lényegét. A bal part közelében maradtunk, merőlegesen rákészülve az érkező hullámokra. Kajakjainkat elérték a hosszan haladó, lapos, de sűrű hullámok, amik a közeli partról visszacsapódtak. A legtöbb, amit tehettünk, hogy tartjuk a merőlegest és evezőinket a vízfelszínhez közel „támasztjuk”, ezzel is növelve hajóink stabilitását. Megúsztuk. Szárazon. Folyt az utunk, fogytak a kilométerek. Mohács előtt megálltunk a jobb parton, ahová minden nehézség nélkül áteveztünk a minimális sodrásban. Az egyik sarkantyú mögötti limányt használtuk ki, hogy gyorsabban partot érjünk. Gyümölcs, víz, néhány fotó, kis szusszanat és irány a végcél. Mohácson az egyik legismertebb sólyánál landoltunk, a Planina DokKolónál (a helyiek Sokác rév néven ismerik). Ez a kikötőpont a mohácsi rév felett található, kb. 500-600 méterre. Negyed ötöt mutatott a vekker. Hajók a szárazföldre, lemosva és transzferre pakolva. Térkép és napi élmény a vízhatlanba csomagolva. Gyors kávé és irány vissza hajóink szállására, a Bárka Pihenőházba (közúton autóval kb. 40 km).
Régóta bakancslistás volt ez a táv is és most minden adott volt hozzá: társaság, vízállás, időjárás és az a ritkán adódó, néhány órás szabadidő, amit Hajnalka a nyári szezonban „lopni tudott” magának.
Ezt az útvonalat szívből ajánlom azoknak az evezős társaimnak, akik szeretnék megismerni a Duna sekély, de semmiképp sem sekélyes arcát.
Szöveg és fotó: Somogyvári Rita