Baja, 2022/10/07
Mióta az Aparhanti Általános Iskola pedagógusa vagyok, minden tanévben viszek gyerekeket a Vén-Dunára vízitúrázni. Hálás vagyok, hiszen a gyerekekben és talán már a szülőkben is megvan az az egészséges kíváncsiság, hogy mit is rejt magában egy ilyen túra.
A Duna déli szakaszának evezhetőségét – a Szigetközzel ellentétben – nagymértékben befolyásolja az adott vízállás. Korábbi túráink jelentős része júniusi hónapokra esett, de szinte minden időjárásban eveztünk már. 2016-ban – az első evezésünkkor – átlagos, bajai vízmércénél mért 300 cm-es vízállásnál kenuztunk délre a Kádár-szigetig. Emlékszem, a homok olyan forró volt, hogy nehezünkre esett mezítláb elviselni. 2018-ban 250 cm-nél a Vén-Duna északi befolyója homokzátonyainál fürödtünk, napoztunk. 2019-ben 700 cm-es (!) víznél, esőben eveztük be a Gemencet, a Koppány-szigetet – ez a túra azóta is emlékezetes.
A mostani, szülőkkel kísért ötödik osztályos kirándulásnál tökéletes őszi időnk volt, 400 cm-es vízállással. Néhány év evezős rutin után már tudjuk, ez utóbbi mit is jelent: homokzátonyoknak hűlt helyük, az élő Duna – sodrása miatt – már kissé necces, viszont a Vén-Duna 5 fkm-es szakasza tökéletesen jól járható, sőt a Cserta-Duna is evezhető kb. 80-100 méterig.
Pénteken reggel fél 10 körül találkoztunk a szülőkkel és gyerekekkel a bajai Bárka Pihenőháznál. Itt béreltünk kenukat, mentőmellényeket, evezőket és Barkuti Balázs személyében szakavatott „gemenci info cunamit”. Két hetes, egy négyes kenuval és egy kajakkal északra vettük az irányt az ágban, tőlünk jobbra a Koppány-szigettel. Szuper kormányosaink hipp-hopp összerendezték a gyerekeket, anyukákat a hajóban és – egyik apuka szavaival élve – tényleg az „örömkenuzásé” volt ez a nap. Mindig is büszke voltam arra, hogy a gyerekeinkkel bárhová elmehetünk, soha nem kell őket fegyelmezni, tudják, hogy illik viselkedniük. Még egy ilyen napon is, amikor önfeledt program kerekedett a természetben.
A horgászok kifeszített damiljait megkerülve haladtunk a Cserta-Duna torkolatáig. Kajakkal beeveztem, hogy megnézzem, járható-e a nagyobb merülésű kenukkal. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a Cserta szépségéhez annyira hozzátartozó fahíd eltűnt. Lebontották. Bepróbálkoztunk az evezéssel. A hajókban nagyon összehangolt csapatmunkával HúzdMeg, TolddElAParttól, EvezzElőre, NeMozogjMá’, NemLeszJó, MárMajdnemJó instrukciók mellett haladtunk a szűk holtágban. Gyönyörködtünk a természetben, a csendben – de lehet, hogy ez már csak én voltam, miután a többiek visszafordultak és egyedül maradtam 😉.
A visszafelé vezető úton, a Cserta torkolatánál kikötöttük hajóinkat és a pihenőház mellett tüzet raktunk, sütögettünk. Barkuti Balázs a Gemenc titkairól mesélt, amit többnyire a szülők hallgattak, amíg a gyerekek bandáztak, a tűzre ágakat, gallyakat dobáltak.
Rengeteg energiánk volt még, így kora délután, a legmelegebb őszi órákban. A pihenőháztól néhány lépésnyire található vaddisznó lábnyom ösvényen sétáltunk egyet az erdőben, mielőtt folytattuk volna utunkat. Célba vettük a „Senki-szigetét” (itt sajnos nem tudtuk megnézni a baglyos fát), egészen a Vén-Duna északi kőzárásáig kenuztunk. Áteveztünk a Duna magyarországi szakaszának egyik legmélyebb pontja felett (20-22 méter). Mindegyik hajó legénysége kitartó volt. Nem hallottam, hogy bárki panaszkodott volna, mert elfáradt – pedig ekkor már több, mint öt kilométert hagytunk a hátunk mögött. Lassan elkezdtünk visszafelé csorogni. Láttunk hód rágta, kidőlt fákat, citromsárga fűzfagombát. De láttunk még uszadékfán napozó teknőst, aki éppen begyűjtötte az utolsó októberi napsugarak kellemes melegét. Mindeközben arra gondoltam, hogy vajon emlékezetes marad-e a gyerekeknek ez a nap? Felmerül-e majd anyukákban, apukákban, hogy a családdal is ellátogassanak ide? Vajon jelent-e majd itt valakinek annyit a Vén-Duna, mint nekem? Remélem, igen.
Fél 4 után értünk vissza a kiindulási helyre, a déli torkolathoz. A hajókat közösen kiemeltük a vízből és felelős vízitúrázókhoz illően, kimostuk, elpakoltuk őket. Mellényeket és evezőket is a helyükre tettük. Balázs a Bárkában megetette a gyerekekkel az „örökbefogadott” varjút, szaporítva ezzel is a nap élményeit.
Egy utolsó szusszanatra összehívtam a szülőket, gyerekeket és megköszöntem nekik ezt a napot, a leevezett sok-sok kilométert. Végül integetve búcsút vettünk egymástól.
Ugyanaz fogalmazódott meg bennem, mint a korábbi túráink végén is: szeretném hinni, hogy a vízitúra fertőző. Hogy a félelmet, az ismeretlen felőli bizonytalanságot felváltja valami más, ami aztán páratlan élménnyé szelídül. Mert a víz ezt is tudja!
Szöveg és fotó: Somogyvári Rita