Az ötlet feleségemtől, Sárikától származott:

– Figyelj Kristóf, mi lenne, ha kenuval végig lejönnénk a Duna forrásától?

Írta: Pupu, azaz Karlovitz Kristóf

A kérdés nem volt minden előzmény nélküli. Első vízi járművünk, egy felfújható Barum gumikajak ’76 tavaszán, Kinga lányunk másfél éves korában lépett szolgálatba. Vízi nomádként végigsátraztuk a Táti szigeteket, a Szigetközt, valamint sok egyéb folyó- és állóvizet. Aztán vettünk egy eléggé lélekvesztő-szerű, kicsi csehszlovák kenut, majd ’82-ben sikerült a sportbizományiban szerezni egy ötméteres, nagyon jól sikló és stabil típust, amellyel már komolyabb túrákra is lehetett vállalkozni.

Apránként összeállt a tapasztalat és a felszerelés, úgyhogy a magyar vizek mumusának számító Rába minden zavaró közjáték nélkül, pompásan sikerült. Kedvezően alakultak az egyéb körülmények is: mindketten éppen ekkor „disszidáltunk országon belül”, otthagyva az állami munkahelyet. Szabadúszóvá lettünk, tetszés szerinti időbeosztással. Egyik első munkalehetőségem a Budapesti Nemzetközi Vásár egy német standján adódott, ahol a kiállított fogaskerekes hajtóműveket kellett négy nyelven bemutatni az érdeklődőknek. A főnök, aki pontosan ismerte a helyzetet, német márkában fizetett, így nem volt gond a valutával sem (a „legvidámabb barakkból” akkortájt háromévente lehetett Nyugatra utazni, 100 dollárral a zsebben, illetve évente, meghívólevélre, öt dollárral).

Belevetettem magam az előkészületekbe. Az még az internet előtti korszak volt. Valakitől szereztem egy vízitúra-leírást a Dunáról, Regensburgba járó hajókormányossal beszélgettem, bújtam az itt-ott hozzáférhető térképeket. 1983 nyarán végre elindult a nagy túra. Kenu a Trabant kombi tetején, németországi ismerősöknél megszállva utaztunk Donaueschingenbe, a Duna „forrásához,” ahol a hercegi kastély parkjában vízre szálltunk.

A Duna ott keskeny folyócska, amely néhány napi evezés után még kisebb patakká változik, majd ér, sőt csermely lesz belőle. Nemsokára kötélen kell húzni a kenut a sekély vízben, majd megfeneklik végképp. Kicsivel odébb látni, ahol eltűnik az utolsó csepp víz, onnan már csak száraz meder vezet tovább. Ez a híres Duna-elszivárgás, ahol a szivacsos mészkő talaj elnyeli a vizet, hogy közel húsz kilométerre, a dombok túloldalán bukkanjon ki újra, bővizű karsztforrásként. Ez azonban már a Rajnát táplálja – a búvópatak átbújt a vízválasztó alatt!

Itt először kellett autóstoppal visszamennem a Trabantért. Később rendszeres menetrend lett ebből. Néhány naponként, míg Sára és Kinga valamelyik város kenuklubjában mosott, felszerelést ápolt és főzött, magunk után hoztam a kocsit. Izgalmas napok voltak ezek, hiszen elmasírozott a csapat németül tudó egyetlen tagja, nála a pénz nagyobb részével, és mivel akkoriban nem létezett mobiltelefon, felbukkanásáig semmit sem lehetett tudni róla. Ha baj éri, és eltűnik, az igazán problémás lenne. Szerencsére nem lett baj, legfeljebb annyi, hogy miután kánikulában gyalogoltam összesen negyven kilométert, félholtra szomjazva értem vissza. A folyadékszükséglet pótlása aztán nagyszerűen sikerült, mert a klubteraszon üldögélő németek, észrevéve Sára aggodalmát, részt vettek a drukkolásban, és ahogy visszaértem, meghívtak sörözni. A poharazás – pontosabban korsózás – végül nemzetközi vetélkedőbe torkollott, nagyjából döntetlen eredménnyel…

A Duna felső szakaszának végigjárása nagy élmény, egyben strapás vállalkozás. Bécsig 900 kilométer a táv, benne 54 átemelés kis malomgátakon, lecsúsztatás surrantókon, zsilipezés önkiszolgáló zsilipeken (az újabbak gombnyomásra működtek, de a régebbieknél hosszasan kellett kurblizni a tűző napon), vagy a kenu áttolása kiskocsin a hajózózsilipek mellett. Különösen mókás volt a csónakcsúszda a regensburgi nagy duzzasztó mellett: a felvízen beáll a csónak a jobb parti stég mellé, ahonnan erősen lejtős betoncsatorna vezet az alvízre. A csatorna száraz, felül elzárja egy csapóajtó. Az ember meghúzza a stég konzoljáról vécéláncként lelógó fogantyút, mire lebukik a csapóajtó, és a csónak, egy adag vízzel együtt, nagy sebességgel lesiklik.

Általában csendes a víz, de néhol gyorsan folyik a sziklás mederben, és ott nagyon kell figyelni. Ahol már széles a folyó, ott a szél és a hajók teszik izgalmassá a dolgot. Minden napra bőven akad tennivaló, kora reggeltől késő estig. Közben egy-egy séta Ulmban, Ingolstadtban, Weltenburgban (szörnyű volt a vásári nyüzsgés a kolostorban, menekülésszerűen távoztunk), Regensburgban és Passauban. Az utóbbiba éppen a város ünnepének napján érkeztünk, ami először kissé torokszorító kalanddal járt: a Bundeswehr parádézó nagy rohamcsónakjainak hullámverése csaknem elborította a kenut, de este szép élmény is adódott, amikor elsötétült az Ilz folyócska környéke, csak a könnyűbúvárok fáklyái csillogtak a fekete vízen.

Az osztrák szakasz első helysége Engelhartszell, vízparti kempinggel. Hangulatosabb persze egyedül sátrazni, egy kis tábortűzzel, de ahol van kemping, illik igénybe venni. Ez itt tipikusan osztrák hely, tip-top minden, a területet gondosan nyírott díszsövény osztja bokszokra, amelyekben csillogó lakóautók állnak, tetejükön parabolaantennával. Lakóik grillsütő mellett ülnek karosszékben, míg a gyerekek szivacslabdával teniszeznek. Nagyon polgári jómódról tanúskodik minden. A kis sátor, a nejlonzsákokba pakolt szerény cucc, a benzinfőző körül kuporgó kenus család eléggé kirítt a környezetből, nem is került sor semmiféle kapcsolatfelvételre a kétféle társaság között. Másnap reggel lehordtuk a holmit a vízhez, és kezdtük megpakolni a kenut. Mindenki tudja a dolgát, mindennek megvan a helye, szólni sem kell, egykettőre megy az egész. Sára egyszer felpillant, aztán int nekem: – Odanézz!

A lakóautósok ott álltak sorban a kemping alacsony sövényén túl, az úti előkészületeinket figyelve. Arcukon nosztalgikus bú, szemükben sóvárgás. Ahogy a házi libák nézik vonuláskor a magasban elhúzó vadludakat, még meg is lengetik párszor a szárnyukat, hogy szomorú lemondással belássák: nehezek, puhányok ők már a vándorúthoz. Ezeken a kempingezőkön is látszott, hogy örömmel otthagynák a lakóautót, a grillsütőt, a teniszhálót, ha még egyszer úgy lökhetnék el a kenut a parttól, úgy indulhatnának neki a nagy víznek, ahogy most ez a család! Integettek egy darabig, aztán a szemük fölé tartották a kezüket, hogy minél tovább követhessék az apró csónakot, amely mintha a fiatalságukat, a vállalkozó kedvüket vinné el örökre…

A túra végpontja Bécs. Persze szép lenne vízen átlépni a határt, folyamatossá tenni a Duna bejárt szakaszát a forrástól Mohácsig, de mivel az évenként egyszeri kiutazás lehetőségét épp most vesszük igénybe, a kocsiért csak jövőre lehetne visszajönni… Így hát, 24 napi út után, a Freudenau sportkikötő öblébe fordul be a kenu, utolsó éjszakázásra. Sátrat verni ott már nem lehet, így új műfaj következik, a csövezés. Kiterítjük a hálózsákokat a kövezett parton, és ott alszunk. Reggel Linzbe indulok a Trabantért. Bonyolult lesz átjutni Bécsen, nehéz stopot kapni az autópálya elejénél, ezért célszerű készíteni egy „Linz” feliratú táblát, amit be lehet mutatni az autósoknak.

– Honnan vegyük? – kérdi a kilencéves Kinga.

– Hát honnan vesz valamit egy csöves? Kukázunk! – feleli a gyermek sokoldalú nevelését szívügyének tekintő apa. Sorra nyitogattuk a kikötő kukáit, míg az egyikből elő nem került egy szép új kartondoboz. Kiszabtuk, megírtuk.

– Sose szégyelld, Kinga! Emlékezz csak Engelhartszellre: mi irigyeltük őket, vagy ők irigyeltek minket?